LEKÉSETT RANDEVÚ

A fagyos téli  hajnalokban nincs semmi rendkívüli. Minden nap, ugyanolyan: Sötét és hideg.  Hó, jég, eső, vagy a ritkaságnak számító gyér napsütés  módosítják komor hangulatomat, de lényegében nem változtatják meg. Ahogy  a kutyából nem lesz szalonna,  a semmiből nem lesz valami, egy  téli hajnalon sem tudok  lelkendezve kilépni lakásom komfortos melegéből.  Gondoltam egy január végi  reggelen, miközben reggeli tejeskávémat kortyoltam  a konyhaasztalnál, indulásra készen.

Félhomályban sejtelemes alakokat rajzol a fagy az út szélére az ellapátolt  hóból.  A hideg összerántja arcomon a bőrt, bakancsom alatt csikorogva törnek össze a jégkockák. Ha akarnék se  tudnék észrevétlenül elosonni az ablakok alatt. Sok lakásban már  égnek a villanyok, az  trehányul elhúzott sötétítőfüggönyökön át itt – ott egy egy árnyékot látok kirajzolódni. A kukkolás nem szokásom.  A természet ősi ösztöne fordítja a fény felé figyelmemet.  Az evolúciós elmélet hirdetői szerint, ez reflex védte és védi ma is,  az embert a  veszélytől.  Nem tartozom táborukba, de igazat adok nekik.

Mintha valaki megfogná kesztyűs kezemet. Riadtan kapom fel a fejem, és már látom is: Egy szőke, göndör hajú lány suhan el mellettem, szeme  forró szikrákat szó felém, nem szól, csak néz. Néz, de nem  innét, hanem egy  másik világból.  Szemét rám szegezi, miközben halad el mellettem. Nem tart lépést velem.  Piros prémgalléros kabátja szárnyként lobog rajta, keze éppen hogy hozzáér az enyémhez.  Lábam földbe gyökerezik,  légzésem eláll, megdermedek az élménytől.  Szemeim úgy  pásztázzák angyali testét,  miként az kém – műhold az épülő atomerőművet.

Merengésemből a légszomj ébreszt fel.  nem tudom mióta nem vettem levegőt. Ezt is az evolúcióra fogod ugye? – kacag bennem a  kisördög.  Megbabonázott.  Persze, hogy megbabonázott. Mindenkiben Őt látom.

Mennem kellene.  Már előttem jár vagy húsz méterre. Igyekszem utolérni. Megelégedéssel nyugtázom, hogy befordult balra a jelzőlámpás saroknál. Ő is a vasútállomás felé tart.

Már le is libbent a félig nyitva hagyott ajtón.  Látom amint odalép a jegykiadó ablakához. Odaértem én is. Az ajtó olajozottan nyílik, mégis nyikorog. A váróterem falai sárgás- barnák. Dohány és kipufogógáz.   Dízelmozdonyok járnak ezen a vonalon. emlékeimben felidézem gyerekkoromat, mikor hosszú perceken át néztem az üresjáratban dübörgő gépeket.   Az egyik hangja barátságos volt, a másiké ijesztő. Volt amelyik nevetségesen csikorgott.

Szöszi már megy is ki a peronra. Mindjárt megyek én is…. csak megveszem a jegyet.

De nem is ide indultam…  Mit keresek én itt?  Normális vagyok?  Valóban megbabonáztak?

-Jóreggelt kívánok.  – Mondom a jegypénztárosnak. Egy  menettérti jegyet szeretnék…  a végállomásig.  Együtt akarok utazni vele. ahova az a hölgy váltott. Bököm ki zavaromban.

A kiadó tágra nyílt szemekkel néz rám tanácstalanul.

Én oda nem tudok magának adni.  Az  a vonat már elment.

Elment? De csak megy másik  a közeljövőben nem? Akkor a végállomásig kérek egy menettértit.

Minden jegyünk a végállomásig érvényes. De menettérti jegy nincs. Visszafelé nem közlekednek vonatok.

Fiatalember! Az a vonat  már elment. Arra nem tud felszállni, már csak egy másikra. Induljon el, hátha találkozik vele, máshol, vagy….

Az időt nem lehet se megállítani, se visszafordítani. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Nincs új a Nap alatt.

A FOLYTONOS VÁLTOZÁS MÖGÖTT CSAK SEJTÜK A LÉTÉT ANNAK  A VALÓSÁGNAK, AMI NEM VÁLTOZIK.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük